Wirth Imre: Karolina kertje
Wirth Imre rendelkezik azzal a varázserővel, hogy egyetlen mondatba bezárja, vagy hogy egyetlen mondat révén éppenséggel kitárja a világmindenséget: „Az angyalok közben megtörölték szájukat patyolatfehér szárnyukkal, és kanalukat két toll közé rejtve, égig ható énekkel köszönték meg az Úrnak, hogy ismét, mint az örökkévalóságban, semmi sem történt.” (9.). Vagy: „Wirth élni tanult, margaréták illatoztak ablaka helyén.” (11.); vagy: „Három hónappal később, karácsony előtt mehet először haza, találkozik egy lánnyal, szelíd, mint a diófalevél-zizgés, és Wirth egyenruhában kinyilatkoztatja, hogy a pokolból jön egyenesen, és ott semmilyen istennel és megváltással nem találkozott, felejtsen el mindent, ezt az egész boldogságnyi élethazugságot.” (62.); vagy: „Olvasom, amiket írtam, és látom, hogy minden mondat helytáll a többiek helyett.” (74.)
Legújabb könyvében, a Karolina kertje című prózakötetben mutatja meg, milyen bravúrosan képes bánni a nyelvvel, zsonglőrködni a gondolatokkal, és beleszőni az összefüggő univerzumot egyetlen körmondatba, miközben megtudjuk, hogy az idő múlása nem valóság, csupán tradíció, a szerelem mindent felemészt, a múlt árnyai pedig ott bolyonganak Óbudán, és különben is az élet egy röpke, Gellért-hegyi álom, miközben a hős, ha egyáltalán érdemes ilyenről beszélni, középkori lovagként keresi az eltűnt pillanat mámorát.
És tulajdonképpen a Karolina kertje erről szól: az eltűnt pillanat mámoráról. Miközben a kortárs irodalmat magabiztosan uralja az autofikció, mindenki megszállottan meséli saját életét, és bár Wirth Imre főszereplőjét Wirth Imrének hívják, a Karolina kertjében mégsem az életrajziság kap főszerepet, hanem az ügyesen kimunkált mondatok sora; ezek ravaszul vezetik az olvasót… Nem árt itt résen lenni, mert a szerző, kérem, túljár az eszünkön. Flaubert mondhatta: Bovaryné én vagyok, azonban kétségtelen, hogy Karolina nem azonos Wirth Imrével.
Egy rendes önéletrajz valahol ott kezdődik, hogy megszületünk, de erre, néhány szerencsést kivéve, senki sem emlékszik. A Wirth Imre könyvében szereplő Wirth Imre sem, ezért indulunk a bölcsődétől; mert Wirth Imre könyvében a nyelvvel és allúziókkal garázdálkodó Wirth Imre szeretné elaltatni gyanakvásunkat. Arról szeretne meggyőzni minket, hogy ez itt olyan, mintha életrajzba bújtatott családtörténet lenne. Persze nem, de attól még a látszatot fenn lehet tartani. Különben is mi itt Kelet-Európában imádjuk a látszatot, rajongunk a színlelés és a tettetés iránt. Ugyanis ezek a dolgok megerősítenek bennünket abban az illúzióban, hogy az élet csodás, vagy legalábbis az lehetne, ha éppen nem Kelet-Európában lennénk, hanem valahol máshol – mondjuk Brazíliában.
Tehát tegyünk úgy, mintha elhinnénk: a Karolina kertje autofikció. Akkor látjuk azt a bizonyos regényhős Wirth Imrét Óbudán csatangolni különböző életkorban, látjuk szerelmesen Párizsban, vagy éppenséggel kiskatonaként valami roskatag laktanyában. Vagy játsszuk el, hogy elhisszük ennek a narrátorként tetszelgő Wirth Imrének, hogy ez családregény, akkor aztán láthatjuk a Wirthek végtelen sorát (jó lenne a Száz év magányhoz hasonlóan itt is családfát mellékelni, hogy követni lehessen, ki kicsoda) bukdácsolni az életben Budán, Pesten és Buenos Airesben. De mi van akkor, ha ez éppenséggel ellenlovagregény, ahol Wirth Imrének kell lovagi erényekkel felékesítenie magát az élet viszontagságaival szemben, aminek a kimenetele kétséges? Elvégre ez itt nem Arthur király udvara, hanem Kelet-Európa.
Cselekmény nincs, epizódok laza kapcsolata van, a múltnak – a Wirthek múltjának – megannyi villanása. Azok is csak epizódok, töredékek, emlékfoszlányok, egy adott pillanat mámorát sugallják. De ami mindenképpen bizonyos, az a mondatok jelenvalósága. Mivel azokat újra lehet írni.
A könyv fejezetei korábban különböző irodalmi lapokban jelentek meg, akkor még A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem címmel. Ez a bonyodalmasan cirkalmas cím a kötet alcímévé vált. amolyan vezérfonallá a kötethez, hiszen a szerző játszik, vezet és félrevezet, de az alcím nem hazudik. A kötet fülszövege is – nem véletlenül – éppen ezt az alcímet boncolgatja hosszasan. Az alcím motívumai búvópatakként újra és újra megjelennek a szövegben. „Az élet egy elfelejtett mondat volt, vagy az sem, az emlékezet és idő nélküli névtelenségben. Charlotte és Bálint talán azt gondolták, s minden okuk megvolt erre, hogy W. Imre, mint omladék, elvesztette személyjellegét, a dagonya mélyére süllyedt, ahonnan nem csillog már ki a mélység vaddisznóagyara, a szerelem.” (123.) Ezek a metaforák kötik össze a kötet lazán egymáshoz kapcsolódó epizódjait, villanásait, és rendezik azokat biztos kézzel egy nagy egységgé. Mindezek közül a legerősebb és mindegyik fölé tornyosuló motívum: a szerelem.
Voltaképpen Wirth Imre nem tesz mást, mint megírja a magyar szerelmi költészet prózaverzióját. Mert ne legyen kétségünk: a szövegben még a vesszőkből is a poézis árad. „Senkinek sincs neve, hallgatásból szövi a hálót a képzelet, foglyul ejteni az írás szelencéjéből kiszabaduló árnyakat, a sötéteket, a csúnyákat, a szégyenlényeket, a sivárság tanúit, akik minden hetedik napon az úr színe elé szeretnének járulni, hogy egy ostyával körbeutazzák a remény polcrendszerét.” (158.).
Rögtön az első fejezetben ez áll: „Első rész, melyben a Tavaszi szél vizet áraszt.” Mert a Wirth Imre kötetében szereplő Wirth Imre már a bölcsődében szerelmes: tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ. A második fejezet azonban már így indul: „Második rész, melyben egy megállóban marad a szerelem és a filozófia, és Wirth hős lesz.” Tehát itt már látjuk, a szerelem nem éppen olyan egyszerű egynemű érzés, ahogy azt a népdal sugallja, ellenkezőleg: rengeteg bonyodalom jár vele, például az, hogy a megállóban marad. A szerelmi költészet prózába bújtatott kicsúcsosodása maga Karolina, aki egyszerre Ősanya és Szerelemistennő. „Wirth Marcell, a kurva életbe, az valahogy nem jött a szájára, hogy az anyád, mert W. Imre az idegszálaiban és minden félresikerült nyakkendőjében tudta, hogy Villax Karolina úgyis figyeli, javítja, és méltatlan lenne az anyát, az ősanyát emlegetni, még ha oly sokat tett is Karolina azért, hogy rejtve maradt életével kibaszott nagy kátyút hagyjon maga után.” (100.)
Kortárs költőknél tapasztalhatjuk azt, ahogy a versek vagy jobban mondva a versfolyamok sokszor mintha valamiféle a prózára jellemző narratív ívek megalkotásává lényegülnének át. Minden egész eltörött? A valóság referenciái összemosodnak a róluk alkotott metaforákkal? Így nem csoda, ha a műfaji határok is odalettek. Wirth Imre nem pepecsel azzal, hogy versbe írjon regényt, ő inkább prózában ered a megfejthetetlen igazság nyomában. De hogy lehet szerelmi lírát írni prózában? Könnyen – válaszolhatná Wirth Imre.
De térjünk rá a kötet címére: Karolina kertje. A kert a szimbólumszótár szerint: a kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Jelen esetben ez a földi Paradicsom minden kétséget kizárólag Karolina öle, hiszen ebből jön a világra törvénytelenül hét gyerek – mint a mesében –, apjuk Karolina nővérének a férje. Karolina, mint valami női archetípus, az ősanya és a szerelemistennőjének elegye, dinasztiát teremt. Miután amolyan XIX. századi Vénuszként lépett elénk, néhány oldallal később már üzletasszonyként jelenik meg, aki a családi vagyon megteremtőjeként építi a Wirth-klánt. Hogy mennyire stabil ez a családi vagyon, az más kérdés, de mégiscsak Kelet-Európában vagyunk, itt a családi vagyonok nemhogy évszázadokat, de még évtizedeket sem szoktak túlélni. Tehát Karolina a NŐ – így nagybetűvel –, aki varázserővel láncolja magához a férfit, és Karolina a teremtő, aki megalapozza – vagy legalábbis megpróbálja – a család anyagi jólétét. Venus és Minerva.
Persze lehetne még hosszasan boncolgatni, hogy mégis mit csinál Gyarmati Fanni Óbudán, vagy miért iszik P. Lajos, a szimpatikus alkoholista költő, és mégis mi a fenét keres ebben a kavalkádban a Zöld lovag. De a név kátyú – állítja a kötet. A többi meg csak dagonya vagy esetleg omladék. A szerelemről meg jobb nem is beszélni. Egy dolog bizonyos csak tehát, felüdítő olvasmány a Karolina kertje.
Wirth Imre: Karolina kertje, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2024, 161 oldal
Hozzászólások